A Rock Idill nagyon-nagyon régen indult útnak. Annyira régen, hogy akkor még zene sem volt. Képzeljük csak el, milyen unalmas lehetett szegény Szkofinak.

Ült az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióban, ment a műsor…zene meg sehol. Hát, hogy lett volna? Még nem létezett akkor. Ő azonban, rettenthetetlen rock-harcosként ennek ellenére menetelt előre. Tologatta a keverőasztal gombjait le és föl, kapcsolgatta a cd-lejátszót, konferált, még kívánságműsor is volt. Időnként egy-egy kíváncsi dinoszaurusz benézett a stúdió ablakán, gondolták meghallgatják kedvenc dalukat, de mivel akkoriban még nem volt zene, nekik sem volt kedvenc daluk, úgyhogy lógó fejjel tovább álltak.

A történelem kereke aztán tovább forgott, a dinoszauruszok kihaltak meg még egy-két fontosabb esemény is történt, aztán időközben már feltalálták a zenét. Vagyis igazából nem kellett feltalálni, mert kiderült, hogy az mindig is létezett. Csak nem tudták, hogy az az. Még emlékszem. Éppen csütörtök este volt, valamivel 10 után, a vérfarkasok már javában nyaldosták a holdat. Szkofi, mint minden csütörtökön akkor is ott ült az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióban és csinálta a műsort. Egyszer csak, egy pillanatban meghallott valamit. Kis gondolkodás után beleszólt a mikrofonba: Kedves hallgatók, ez a zene. És onnantól az lett a zene. Attól a naptól kezdve egészen más lett a Rock Idill. Volt benne zene. Igen ám, de maradt még egy bökkenő. A rádiót se fedezték még fel akkoriban, dinók meg már nem éltek, hogy oda járjanak zenét hallgatni. Csak ült Szkofi az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióban és csinálta a műsort, miközben időnként elhaladtak mellette mindenféle népek, akik csodálkozva nézték. Azt tudták, hogy ott bent zene szól, mert addigra már fel lett találva, csak hát semmit se hallottak belőle, mert a stúdió hangszigetelt volt. Míg Szkofi ült az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióban és csinálta a műsort, elvonultak mellette spanyol inkvizítorok, Columbus a Santa Marián, Napoleon meg a többiek is.

Végül aztán eljött az a várva várt csütörtök, amikor feltalálták a rádiót. Az pedig úgy történt, hogy egy bizonyos Leopold von Tripperschaftnak éppen nem volt kedve hazamenni, mert utálta az asszonyát, annak szaga miatt, úgyhogy leült egy fa alá és addig farigcsált míg egyszer csak rádió lett belőle. Rögvest futott vele Szkofihoz, rácsatlakoztatta az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióra és megtörtént a csoda. A népek hallgathatták a zenét. 1911 hideg tele volt, a Rock Idillben pedig dübörgött a Metallica, a Skid Row, a Led Zeppelin és a Beatles, a nép meg bámult mint a borjú a focikapura, mert hát 1911-ben még nem is léteztek ezek a zenék. Aztán Szkofi elment a nagy háborúba, ott volt a kurszki tankcsatában meg a szaloniki frontot is áttörte, majd csinálta tovább a Rock Idillt. Az 1929 és 1931 közötti gazdasági válság idején ugyan kissé csökkent a munkakedve, de azért nem adta fel, habár a szesztilalom különösen megviselte, de aztán jött a Marshall-terv, amitől igencsak felélénkült. Még fütyült is. A második világháborúban ismét mozgósították, de ekkor már több szerencséje volt, rádiósként dolgozhatott. Kevesen tudják, de a jugoszláv partizánok a neretvai ütközetet azért nyerhették meg, mert Szkofi kihangosítva nyomta a Rock Idillt, de ott volt a normandiai partraszállásnál is. Nem véletlenül tette Churchill a D-napot csütörtökre.

Aztán elmúlt ez a háború is, Szkofi visszatérhetett az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióba és csinálta tovább a műsort. Egyszer még Tito is meglátogatta. Nem értette pontosan, mit is csinál, de látta a kitüntetéseit, meg a stúdió falára szögezett Pionírfogadalmat és megveregette a vállát. Később Sztálinnak is eldicsekedett ezzel.

A kommunista évtizedek során semmi különös nem történt. Embereket börtönöztek be, forradalmakat vertek le, dúlt a hidegháború, Szkofi pedig ült az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióban és csinálta a műsort. Egyszer Mick Jaggert is megkérdezték, mi a véleménye a Rock Idillről és azt mondta: - Oh Yeah.

Milošević idejében kissé nehezebb volt a műsort sugározni, mert az utcán lévő benzinárusok zavarták a jelet és az adásba állandóan behallatszott a kannacsörgés meg a városházánál lévő devizaüzérek „marke devize” kántálása. Egyszer egy UNPROFOR-os tank is behajtott a stúdióba, de amikor Szkofi azt mondta a katonáknak, hogy „Rock Idill” tovább hajtottak. Mint utóbb kiderült, Rama margarint akartak venni.

A 2000-es években a Rock Idill élte megszokott életét, minden csütörtökön szólt a zene, Szkofi ült az igényesen berendezett, mindenféle extrákkal felszerelt, hangszigetelt stúdióban és csinálta a műsort. Mint ahogy most is…